2013. augusztus 30., péntek

Világbajnokságok VII. - 1962. Chile

Május vége volt, és mindenki fázott Chilében. Napközben tizennyolc-húsz, hajnalonként-esténként viszont alig két fokot mutatott a hőmérő, így Rengóban, a magyarok vb-keretének otthont adó kisvárosban a polgármester felhívással fordult a lakossághoz: aki tud, az kölcsönözzön hősugárzót vagy kályhát a Hotel Citynek, ahol honfitársainkat elszállásolták.

Mészöly Kálmán, Albert F...
Mészöly Kálmán, Albert Flórián, Sipos Ferenc tréningezik a jó fekvésű chilei pályán















Noha a helyiek – akiket büszkeséggel töltött el, hogy „náluk” lakik az 1962-es világbajnokság klasszis résztvevőinek egyike – feltűnően segítőkészeknek mutatkoztak, minden gondot a fűtőeszközök szorgalmas szállításával sem tudtak megoldani. A szállodában ugyanis eleinte meleg víz sem volt. Márpedig a futballistáknak semmi jót nem jelent a hideg zuhany...
Ám a magyarok még mindig jobban jártak az angoloknál. A szigetországi labdarúgó-vezetők kaptak hideget-meleget amiatt, hogy az 1958-as vb-n szórták a pénzt, azaz luxuskörülmények között helyezték el a csapatot. Ezért aztán Chilében úgy takarékoskodtak, mintha skótok lettek volna. Jimmy Greaves utóbb ekképpen emlékezett az angolok telephelyére: „Egy rézbánya mellett laktunk az Andok lábainál. Összecsukható ágyakon aludtunk, az edzésekre kötélből készült függőhídon kellett keresztülmennünk. Lélekölő volt az egész.” Johnny Haynes sem sugárzott az örömtől: „Nagyobb közönség előtt játszottam a Fulham kettőben – mondta –, mint ahány néző van a vb meccsein.”
Nem akárkik panaszkodtak. Jimmyt akkoriban szerződtette a Tottenham a Milantól, és fizetett is érte 99 ezer fontot. (Így a skót Denis Law lett az első százezer fontos játékos: ennyiért igazolta le őt a Torino a Manchester Citytől.) Johnnyt pedig 80 ezerért vitte volna a Milan, de a Fulham – amely 2008-ban szobrot állított neki a Craven Cottage stadionban – nem adta. A Greaves és Haynes között játszó Gerry Hitchenst viszont az Aston Villa 85 ezer fontért elengedte az Internazionaléhoz...
forrás: http://kep.cdn.index.hu/1/0/147/1471/14713/1471341_b9e161a48d87099b983dc97f7a5a2534_wm.jpg

A klubok listájából és az annak idején hatalmas summákból is kitetszik, hogy nem olcsójánosok és nem is büfészínészek szerepeltek az angol társulatban. Hogy mást ne említsünk: Walter Winterbottom, a több mint másfél évtizedig hivatalban lévő szövetségi kapitány 1962-ben havi 2600 fontot keresett. Az azért nem állítható, hogy nem voltak nagylelkűek vele szemben, mert 1953-ban és 1954-ben az ő irányításával kapott a Wembley-ben hatot, majd a Népstadionban hetet az angol válogatott, a dupla dupla vés szakvezetőt mégsem menesztették. Sőt még azt is „túlélte”, hogy 1960-ban bekövetkezett a magyaroktól elszenvedett harmadik vereség, igaz, a végeredmény (2-0) igazán tisztes volt a 6-3-hoz meg a 7-1-hez képest.
A hatvanas évek elején olyan komoly csapatot alakított ki, amely 1961-ben 9-3-ra győzte le Skócia, majd 8-0-ra Mexikó együttesét, és – Hitchens, valamint Greaves góljával az utolsó negyedórában fordítva – Rómában múlta felül Olaszország legjobbjait (3-2).Hogy tisztában legyünk az akkori szigetországi potenciállal, érdemes felidézni a Goal.com brit hírportál 2009-ben közzétett listáját, melyben minden idők ötven legjobb angol labdarúgóját rangsorolták. A lajstrom első helyét Bobby Charlton foglalta el, közvetlenül mögötte Bobby Moore következett, aztán hatodik volt Greaves, harminckettedik Haynes, negyvenhetedik Hitchens.
Ezek a fiúk néztek szembe 1962. május 31-én Rancaguában a magyar csapattal. Noha hazánk fiai úgy mehettek a pályára, hogy a válogatott több mint negyedszázadon át nem kapott ki Anglia képviselőitől, a mérkőzést megelőző miliő korántsem a Vidám Színpad atmoszféráját idézte. Nem csak a dél-amerikai zimankó keltett fagyos légkört: az előkészületek sem sikerültek. A magyar keret Itáliából indult Chilébe – egy gépen utazott oda a squadra azzurrával –, s előtte egy-egy próbamérkőzést játszott a Juventusszal, illetve az olasz B válogatottal. A klubcsapat ellen 2-0-ra nyert Torinóban, de az azúrkékek második együttesétől 3-1-re kikapott Bariban. Ezt Baróti Lajos szövetségi kapitány és néhány nagy tekintélyű szakíró nehezen emésztette meg, annak ellenére is, hogy az olaszok cselesek voltak azzal a B-vel... Merthogy nyolc olyan játékost (Buffon, David, Janich, Robotti, Tumburus, Bulgarelli, Maschio, Pascutti) szerepeltettek, akit aztán a vb-n is bevetettek. S ha hozzátesszük, hogy tizenkét pályára vezényelt futballistájuk közül további három az egyaránt honosított – eredetileg argentin, valamint brazil – Lojacono és Sormani, valamint Corso volt, akkor lehet némi fogalmunk róla, milyen erőt képviselt az itáliai „kettő”...
Ám ilyen csekélységgel annak idején nem lehetett „takarózni”, ráadásul a hangulaton tovább rontott, hogy Tichy Lajos visszaszólt az őt kritizáló Barótinak, amiért a szakvezető haza akarta küldeni a kispesti csatárt. Sándor Károly és Sipos Ferenc ment követségbe a mesterhez, hogy hadd maradjon a keretben a feleselő klasszis... A tréner visszakozott, s végül az újpesti ideál Göröcs Jánost hagyta ki a britek elleni csapatból, de nem fegyelmi okokból, hanem azért, hogy az örökmozgó Rákosi Gyulát ráállíthassa az angol játékmester Haynesre, akiről Pelé azt mondta: „A legjobban passzoló játékosok egyike, akit valaha láttam.” Baróti egyébként nem szeretett csereberélni; a szigetországiakkal szemben is olyan csapatot vezényelt a pázsitra, melynek mezszámozása – egyetlen kivétellel –1-től 11-ig terjedt, csupán a 8-as Göröcs helyett szerepelt a 17-es Rákosi.
A megbocsátás dacára is felzaklatott Tichy pedig mérgében akkora gólt rúgott húsz méterről Ron Springettnek, hogy a Sheffield Wednesday valaha volt legtöbbszörös (33-szoros) angol válogatott labdarúgója szemmel is nehezen tudta követni a léc alá csapódó labdát. Ez a lövés nem csupán a rancaguai El Teniente sporttelep 7938 nézőjét ámította el, hanem a bombázó csapattársait is, mert a magyar futballisták a legkevésbé sem kedvelték a világbajnokság hivatalos labdáját: a Santiago fantázianévvel forgalomba hozott terméket egyöntetűen „kugligolyónak” hívták. Tichy azonban azt is úgy bevarrta, hogy nagyszerű megmozdulásáról beszélt a félteke...
Leo Horn produkciójáról ugyancsak sok szó esett, de korántsem pozitív kicsengéssel. Noha a magyarok kedvező előjelnek tekintették, hogy a 6-3 bírája dirigálja a chilei meccset, a holland játékvezető a második félidőben fordítva ült a lovon. Pedig kiváló lovas volt: Midasz nevű paripájával 98 díjat nyert. Ám a második félidőben tizenegyest ítélt a britek javára – rajta kívül senki nem sejtette, miért –, és a wolverhamptoni Ron Flowers a büntetőből kiegyenlített. Az angol válogatottat összesen 139 alkalommal vezénylő Winterbottom talán bízni kezdett a magyarok elleni első döntetlenjében, de Albert Flórián – aki az 1960-as 2-0-on duplázott – megint lelombozta a szakvezetőt. Elindult a bal oldalon, mire Sándor „Csikar” rászólt: „Passz!”
A center azonban nem adta tovább a labdát, hanem cselt mutatott be. Sándor újra kiáltott: „Ide!” Még egy trükk következett. Majd a középcsatár elfektette Springett kapust is, de kisodródott. Befelé nézett – Sándor már ott állt az üres kapuval szemben –, aztán a gólvonalra futó Ray Wilsont megtévesztve, amilyen flegmán, olyan finoman a hálóba gurított (2-1). Évtizedekkel később megkérdeztem az MTK akadémia-névadó, jobbszélsőként nagyon nagy, emberileg még nagyobb legendáját: mi történt volna, ha a „Császár”, mondjuk, a kapufát találja el? Kapásból érkezett a válasz: „Megölöm!”
Ezzel szemben a britek érezték azt, hogy tőrt döftek a szívükbe. A Daily Herald így kommentálta a találkozót: „A magyar varázs ismét elkábított bennünket, a magyar futballművészet még mindig az angol labdarúgás átka.” A Daily Express hasonló hangnemben írt: „Válogatottunk a szerencsés büntetőrúgással egérutat nyerhetett volna, de Magyarország változatlanul az angol futball ostora.” A Daily Sketch sem kertelt: „A magyarok pozdorjává zúzták Anglia reményeit.”
Pedig a huszonegyedik születésnapjához közeledő Mészöly Kálmán, akit a nemzetközi sajtó Chilében nevezett el „szőke sziklának”, az úgynevezett kalóriapénzzel együtt havi 1600 forintért futballozott a Vasasban. (Szentmihályi Antal, Sárosi László, Ihász Kálmán, Farkas János szintén ennyiért játszott, és a ferencvárosi, Hungária körúti, kispesti, újpesti csillagok keresete sem különbözött az angyalföldiekétől.) Ám a forintos labdák többet értek, mint a fontos passzok... Igaz, Grosics Gyula az ellenfelet is dicsérte: „Ilyen jól felkészült angol csapattal még nem találkoztam!” Ez a nagyvonalúság egybevágott a chilei La Nacion rezüméjével: „Gentlemanek játszottak egymás ellen, épp csak a szmoking hiányzott róluk.”
Ami a magyar labdarúgókat illeti, ma már a second-hand öltöny is megtenné, de inkább csak sokat használt zakó van. Rancagua óta – azaz több mint ötven éve – a válogatott egyszer sem győzte le Anglia csapatát. A fél évszázados mérleg: két döntetlen, tizenegy vereség. S annak is már huszonhét esztendeje, hogy volt szerencsénk egy világbajnokságon megdermedni...
MAGYARORSZÁG–ANGLIA 2-1 (1-0)
1962. május 31., Rancagua, 7938 néző. Jv.: Horn (holland).
Magyarország: Grosics – Mátrai, Mészöly, Sárosi –Solymosi, Sipos – Sándor, Rákosi, Albert, Tichy, Fenyvesi.
Anglia: Springett – Armfield, Norman,Wilson – Moore, Flowers – Douglas, Greaves, Hitchens, Haynes, Bobby Charlton. Gól: Tichy (17.), Flowers (60., 11- esből), Albert (71.).
(forrás: nol.hu)

További eredmények a csoportban:
MAGYARORSZÁG-BULGÁRIA  6-1 (4-0), gólszerzők: Albert 3, Tichy 2, Solymosi, ill. Szokolov
MAGYARORSZÁG-ARGENTÍNA 0-0
Negyeddöntő: MAGYARORSZÁG-CSEHSZLOVÁKIA 0-1 

A tornát Brazília nyerte, miután a döntőben 3-1-re legyőzte Csehszlovákia válogatottját.

Korábbi írások vb-kről:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése