2013. november 24., vasárnap

Győzni jöttünk?...

forrás: iszolnok.hu

A londoni mérkőzés előtti hangulatra sok mindent mondhatnánk -csak éppen azt nem, hogy bizakodó volt. Ellenfelünk viszont jogos önbizalommal indulhatott neki a nagy csatának, ugyanis a svéd-magyar mérkőzést végignézte az angolok jeles szakvezetője, Walter Winterbottom is, s indokolt reményekkel telve utazott haza. A Budapesten látottak alapján joggal bizakodhatott abban, hogy a kilencven esztendeje veretlen angol válogatott ezúttal is legyőzi a magyarokat, hiszen a kilenc évtizedes hazai vereség tudata olyan erőt jelentett az angolok számára, amelyet aligha tépázhat meg a nagyhírű, de éppen nem a legjobb formájában levő magyar válogatott.

Nem csoda tehát, hogy nyomott hangulatban érkeztünk meg az angol fővárosba. Hamarosan sajtóértekezleten vettünk részt, amelyen több mint száz külföldi újságíró jelent meg.
Abban az időben eléggé vegyes vélemények keringtek világszerte a magyar válogatott értéke felől, s ezt kitűnően tükrözte válogatottunknak a nemzetközi sajtó képviselőivel létrejött találkozója. A szenzációéhes újságírók provokatív kérdéseket is tettek fel nekünk, amelyek között talán a legjellemzőbb egy amerikai újságíróé volt:
-Gondolnak-e a magyar válogatott tagjai arra, hogyha ezen a mérkőzésen vereséget szenvednek, annak otthon komoly következményei lehetnek? Nem félnek-e attól, hogy vereség esetén börtönbe kerülnek?
Egyik játékosunk igen higgadtan csak annyit válaszolt erre a buta kérdésre, hogy mi ilyen képtelen gondolatokkal már azért sem foglalkozunk, mert hiszen győzni jöttünk Angliába.
Ennek a válasznak -amely csak szellemes riposztnak tűnt-óriási sikere volt, s ezt később is sokat idézték. Angol vendéglátóink persze ezt a kijelentést, akkor egyáltalán nem vették komolyan.

S hogy mi sem hittünk ilyen magabiztossággal a győzelemben, arra a verejtékes izgalom volt a legjellemzőbb, amely a Wembley-i stadion gyepére való kivonulásunk előtt valósággal megbénította tagjainkat. De hogy a "hidegvérű" angolok sem maradtak mentesek a túlfeszített belső szorongástól, azt a rágógumi "gyúrásában" erősen elfoglalt rángatódzó arcizmok is bizonyították...

Amikor a Wembley-i stadionban a holland Leo Horn sípjelére megkezdődött a játék, valahogy olyan érzéssel vágtunk neki a nagy küzdelemnek, hogy nekünk itt Londonban nincs vesztenivalónk. S lehet, hogy ez az érzés adott aztán igazán szárnyakat...

(Grosics Gyula: Így láttam a kapuból)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése